16.rész

Halihó! Jelentkezem! Tudom, régen nem volt rész.. de ihlet hiányban szenvedek..:DD Egyszerűen nem tudok mit írni. Emellett pedig van egy másik blogom, amit fenn kell tartsak, és arra kicsit több figyelmet fordítottam mostanában.;) Azért remélem kitartotok! :)
Jóolvasást! :*

*Dóri*

Már több mint két hete megy a turné. Nem könnyű a fiúk nélkül, de azért így ketten Szandival mindent megoldunk. Most végre lesz másfél hét szünet, az alatt hazajöhetnek. Idén is felmerül, hogy elmenjünk velük, de a gyerekek, és a sok készülődés miatt most nem így lesz. Gondoltuk, mivel alig esznek normális kaját, ezért főztünk nekik valami ebédet. A reptérre is kimentünk eléjük, hogy megvárjuk a gépet. Elég hűvös van, és az eső is esik, de ez Londonban már megszokott. Bent a váróteremben várjuk a fiúkat. A kicsik egyre nyűgösebbek, a gép késik, az ebéd meg kihűl. Megkönnyebbülten sóhajtottunk fel, mikor a repülőgép beérkezett. Négy fiú fáradt feje már kint volt a repülőből. Utoljára szerelmem jött kómásan, kócos hajjal, elég nyúzott fejjel. Gondolom aludt. Bőrönddel a kezükben indultak meg a váróterem felé. Még nem vettek észre minket, ahogy néhány másik embert sem, ugyanis félig még aludtak, mert néhány embernek nekimentek. Lou egy fáradt, de szeretetteljes mosollyal fogadott, mikor észrevett. Odajött, megcsókolt, megölelt, majd felkapta a kicsiket, és össze puszilta őket. Láthatóan ők is örültek az apukájuknak. Elindult a csapat haza, hívtuk a fiúkat is, mert volt elég kaja. Eléggé elhúzódott az evés, és már sötétedett. A három fiú kapott egy-egy vendégszobát, mi pedig vonultunk a sajátjainkba. 

*Harry*

Örültem, hogy végre hazajöhettünk kicsit. Végre láthattam szerelmemet, és Dóriékat. Ebéd alatt sokat meséltünk, ezért eléggé el is húzódott, meg mivel a gép késett, elég későn álltunk neki kajálni. A három fiú már nem vonult haza, de ezzel nem volt baj. Mindenki elvonult a szobájába. Elmentem a fürdőbe, lezuhanyoztam, fogat mostam, majd egy alsóban kimentem. Szandi is bement, majd egy toppban és bugyiban kijött. Már eléggé látni lehetett a pocakját. Büszke voltam rá, hogy ilyen kicsi, törékeny, és mégis milyen jól viseli. Féltettem, féltem, hogy bármi baja lesz. Azt nem tudnám megbocsájtani magamnak. Leült, ölébe vette a laptopot, és fellépett twitterre. Szólt, hogy üljek mellé. Bekacsolta a kamerát, és csináltunk egy közös, mosolygós képet. Feltöltötte, és kiírta "Végre itthon :*" Még egy darabig beszélgettünk, majd kikapcsolta, és bedőltünk az ágyba. Megcsókolt, majd mellkasomra hajtotta a fejét, és elaludtunk.